Négy nap? Semmi az egész. Ki lehet azt bírni fél lábon is, könnyedén, lazán, kacagva. Igen. A sínekre kötözött ember kacaja ez, szokták mondani.

Négy napig nem beszélni, naponta négy órát hatha jógázni, három órát keresztezett lábakkal ülni, közben meditálni, mantrázni, komoly, emberpróbáló/elmepróbáló feladat. Néha az ember az egészet legszívesebben ott is hagyná a francba, vegakonyhástul, zen templomostul, jógaszőnyegestül – csináljatok, amit akartok, én léptem, harapok egy gyrost a Jászain. De a késztetés, hogy ha a fene fenét eszik is, végére járjunk a dolognak, és egy, a mostaninál közelebbi kórképet rajzolhassunk meg elménk voltaképpeni állapotáról, legalább ugyanennyire erős.

Saját állapotunk valós diagnózisa mindannyiunkat érdekel. Legfeljebb ha megtudjuk, hogy elménk tökéletesen torzul és visszásan, szabály-, mi több, természetellenesen működik, hát majd igyekszünk azt leplezni a többiek előtt a későbbiekben. Meg magunk előtt. Ha lehet, még jobban, még ügyesebben mint eddig tettük. Vagy végre egyszer nézzünk szembe a ténnyel, hogy saját elménk és gondolataink és érzéseink fölött az irányítás mostanra olyannyira kicsúszott a kezünkből, hogy ez az állapot voltaképp már teljességgel tarthatatlan, és ügyeskedéssel messzire már úgyse juthatunk? Nézzünk szembe saját abnormitásunkkal, lefokozottságunkkal és korlátozottságunkkal? És aztán mi lesz? Lesz megoldás? Vagy ezzel csak tovább fokozzuk deprimáltságunkat?

Hát, szó, mi szó, merülnek fel komoly dilemmák egy négynapos csend-elvonulás során. Sovány vigasz, de nem árt, ha látjuk: a pácban azért a kevés, ezrelékben mérhető kevesek kivételével mindenki benne van. A kivételek, akiknek elméjük káoszát sikerült felszámolniuk, e dilemmákon mind átestek már, szenvedésüket pedig maradéktalanul feloldották. Érdemes hallgatni rájuk.

Az ind hagyomány a szenvedést (dukkha) mint olyat a nyugati felfogásnál tágabb kontextusba helyezi. Mi itt Nyugaton szenvedésnek nevezzük a betegséget, a szegénységet, a háborúkat, egy szeretett családtag elvesztését, Keleten pedig mindehhez hozzáveszik a változás általi szenvedést, de a köznapi értelemben vett ‘én’ örökös elégedetlenkedéséből/kielégíthetetlenségéből fakadó szenvedését is. Keleten a szenvedés okát nem külső, az ‘én’-en kívül álló dolgokban látják, hanem éppen az ‘én’-en belül határozzák meg annak forrását, s azt a szanszkrit terminus technicust használják rá, hogy: szamszkára (páliul: szankhára). A szamszkára-fogalom olyan mentális csoportosulásokat jelöl, amelyek késztetéseket hoznak létre bennünk, a késztetések meg érzéseket, az érzések gondolatokat, azok tetteket, azok szokásokat, a szokások végül életmódot, s íme, kész az ember. A tökéletes, a nagyszerű, a sóvár, a kielégíthetetlen ember.

A szamszkárák úgynevezett karmikus lenyomatok, de ennek részletes ismertetése jelen keretek között nem lehetséges, a zsidó-keresztény kultúrkör logikája szerint gondolkodó olvasók javarészét e ponton már úgyis elvesztettük. A lényeg – mondja az ind hagyomány –, hogy ha a szenvedést fel akarjuk számolni életünkben, a műveletet magánál a forrásnál, a késztetéseket kiváltó mentális csoportosulásoknál kell kezdenünk.

És hogy kell ezt csinálni?

Hát csak gyere ide és ülj le mellém – mondja a zen mester. Csak ülj, és figyeld az elméd mozgását – mondja az ind jógi. Figyeld meg, miből kel fel az érzés, honnan erednek a gondolatok. Csak ülj le keresztezett lábakkal és figyeld meg a légzésed mozgását. Figyeld meg azt fél órán át. De ne kalandozz el még egy másodpercre sem! Fél óráig nincs más dolgod, csak figyeld a levegő ki- és beáramlását.

Nem megy?  A gondolatok csak egyre jönnek és tobzódnak és a sztráda a fejedben már megállíthatatlan? Azért csak próbáld.

Fáj a láb és hasogat a derék, nyög a hát; mi itt, Nyugaton nem szoktunk ahhoz hozzá, hogy fél órákat üljünk a földön keresztezett lábakkal. És mikor viszketne az orrhegy, ha nem épp akkor, mikor a levegőnek azt a rohadt ki- és beáramlását akarjuk figyelni – mozdulatlanul, a gyakorlást vezető instrukciója szerint, szoborrá merevedve? Mikor kezdene el zavarni, hogy fordítva vettük fel reggel a pólót? És az az átkozott kis címke, amire rá van írva, hogy csak 80%-ban pamut a textil, és 60 fokon mosni eszünkbe se jusson, az pont most, éppen ekkor aprócska üvegszilánkként igyekszik a bőrt átszúrni a nyakunk tövénél…

Megmozdulhatsz, vakarózhatsz, levetheted a pólódat, ülhetsz itt meztelenül is, mosási, vasalási praxist javasló címkék nélkül, de a fájdalom és a viszketés nem fog ettől elmúlni, mert a késztetés az elmédben keletkezett – így a jógi. Hagyd, hadd fájjon, hadd viszkessen. Csak fél óráig tart ez az egész cirkusz – mondja –, hidd el,  nem fogsz belehalni. Harminc perc légzésfigyelést követően még senki miatt nem kezdték el rákarcolni a márványlapra, hogy: “Élt negyven évet, elhunyt féllótuszban.”

És mi gyakorlunk szakadatlan. Naponta többször harminc percet. Négy nap alatt persze az elme nem fog tudni egyhegyűvé válni (ekagrata), de ha csak pár másodpercre sikerül a gondolatok dübörgését lecsillapítani, ízelítőt kaphatunk abból a belső csendből, abból a késztetésmentes állapotból, ami abnormis, kibillent diszpozíciónk gyógyítója, ép-elméjűségünk záloga, a dukkha primér felszámolója. A külső csend, az, hogy a 20 fős csoport a kommunikáció minden formáját – verbálist és non-verbálist egyaránt – mellőzi egymás közt, ezt támogatja. A külső csend a belsőnek mankója – a kezdetekben. De ha belső csendet rendszeres gyakorlással magunkban kimunkáltuk – mondja a jógi – mindegy, hogy a Pilis magányos völgyében, vagy a Blaha Lujza téri aluljáróban időzünk, megzavarni már nem fogja tudni semmi.

Csak ülj le minden nap. Ülj, és figyeld a légzésed, figyeld az elméd mozgását. Szabba-szankhára-nirodha. Más út nincs.

Következő elvonulás: 2015. 05. 28. – 05. 31. Részletek: itt.