Amikor először hallottam a könyv címét, rögtön megragadta a figyelmem és keltett bennem egy ismerős érzést.„Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje”– mennyire igaz, hányszor alakult már ki konfliktushelyzet úgy az életemben, hogy nem tudtam megfogni a pillanatot, amikor a kommunikáció rossz irányba siklott, amikor a rossz érzés, a düh, a harag, a megbántottság, a kételkedés (magamban vagy a másikban) már ott volt bennem, visszafordíthatatlanul. Pedig az eszemmel általában tudtam, hogy a kialakult helyzet értelmetlen, felesleges energia- és időrabló. Viszont mivel én a legjobbat szerettem volna mindenkinek és ezért mindent meg is tettem (legalábbis úgy éreztem), ezért nem tudtam sértetlenül kiszállni a vitából. Pedig az, hogy én a legjobbat szeretném, és ezért mindent meg is teszek, még nem ad indokot arra, hogy ne vegyem figyelembe a másik teljesen egyedi érzéseit és igényeit, kételkedjem abban, amit mond, ne működjek vele együtt és ne támogassam. Még akkor sem, ha egy gyerekről van szó. Nincs kivétel.

Amikor először hallottam a könyv címét, elkezdtem fejtegetni, hogy mi az az érzés, amelyet bennem keltett, honnan ered és hova mutat.  Ami megfogalmazódott, hogy éveken keresztül jól esett volna, ha úgy hallgattak volna, hogy szívesen meséljek, és ha úgy beszéltek volna, hogy szívesen figyeljek. Ezt sosem tudtam még ennyire konkrétan meghatározni. Ha jobban visszagondolok, a szüleimet egy darabig tőlem különböző teremtményeknek gondoltam, mert ha egy történetet én meséltem el, ők teljesen más történetet hallottak. A reakciójukból legalábbis csak erre tudtam következtetni, hiszen az soha nem a történetre vonatkozott, hanem rám, viselkedésemre, tulajdonságaimra és jellememre. Ahogy felnőttem a kommunikáció megváltozott közöttünk, valamivel gördülékenyebb és problémamentesebb lett, de sajnos azt nem tudom határozottan kijelenteni, hogy megjavult.

A könyv mindenkor aktuális gyermek-szülő közti kommunikációs problémákra kínál megoldásokat kevés elmélettel és nagyon sok gyakorlati példával, helyzetgyakorlattal, történettel, kérdéssel és válasszal, véleménnyel.Ráadásul igazán olvasmányosan és szórakoztatóan. Ahogy a negatív szituációs példákat olvasom, sorra ismerem fel azokat a helyzeteket, amelyek köztem és szüleim között is lejátszódtak. Tudom, hogy a rögzült mintákat csak erőfeszítések árán tudom majd megváltoztatni magamban, de merek segítséget és tudást kérni, felhasználni, és erre biztatok mindenkit.

Nézzünk bele a tartalomba:

Első fejezet: Hogyan segítsünk gyermekeinknek érzéseik feldolgozásában?

A valódi meghallgatás és elfogadás segít az érzések feldolgozásában. Sokszor felnőttként is erre van szükségünk, ilyenkor a tanács, filozofálás, sajnálat, kérdezősködés nem használnak. Az együttérzés megfelelő kommunikálása, az empatikus beszédmód pedig tanulható.

Második fejezet: Működjünk együtt!

A fejezet nem csak a kompromisszumos megoldásokról szól, hanem arról is, hogyan tudnak a szülők saját, negatív érzéseikkel megküzdeni. A nehézségek a különböző igényekből is fakadnak, a szülő elvárásai nem egyeznek a gyerek szándékaival. De létezik megoldás.

Harmadik fejezet: Büntetési alternatívák

„Dr. Ginott szerint a büntetéssel az az alapvető probléma, hogy nem működik. Ahelyett, hogy a gyerek sajnálná, amit tett, és azon gondolkozna, hogyan tehetné jóvá, a büntetés eltereli a figyelmét, és bosszúbeteljesítő fantáziálásra készteti.”

A büntetésnek megvannak hatékony alternatívái, csak gyakorolni és használni kell azokat.

Negyedik fejezet: Az önállóság támogatása

Hagyjuk a gyerekeinket döntést hozni, mutassunk tiszteletet irántuk, ne siessük el a válaszadást, ne vegyük ki a kezükből a feladatot stb. Nagyon sok lehetőség van arra, hogy magabiztos, önálló és az életben sikeres gyereknek adjuk szeretetünk, időnk, energiánk, tudásunk és tapasztalatunk, azért hogy „egy napon legyen majd erejük és önbizalmuk elhagyni minket.”

Ötödik fejezet: Dicséret

Mi az összefüggés aközött, hogy a gyerekek mit gondolnak önmagukról, és hogy mennyire hajlandóak elfogadni a kihívásokat és kudarcokat? A szülők hogyan befolyásolják azt, hogy a gyerekek mit gondolnak önmagunkról? Az ebben a fejezetben található nem kevés szituációs gyakorlat és példa mindezt bemutatja.

Hatodik fejezet: Hogy ne kelljen többé szerepet játszanunk

„Ha lassú felfogásúnak bélyegzed a gyereket, ő is annak fogja látni magát.” Mivel viselkedésünk tükrözi, amit gondolunk, így elég csak gondolnunk gyermekünkről, hogy lassú felfogású.  Kerüljük el, hogy címkét ragasszunk bárkire!

Hetedik fejezet: És minden összeáll

Olvassuk el a könyvet, és meg fogjuk látni, hogy tényleg minden összeáll.

„Pontot akarunk tenni a lelket sebző kommunikáció végére, és olyan nyelvet keresünk, amely az önbizalmat táplálja.”

Könyv címe: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje Szerzők: Adele Faber, Elaine Mazlish Kiadó: RENESZÁNSZ KIADÓ Kiadás éve: 2006